Szingli monológ

Néztük egymást, hosszan. Egyikünk sem beszélt, csak figyelte a másik rezdüléseit. Azután én nem bírtam tovább és elkezdtem.

- Tudod, csak a nózinkat kellene úgy egyszer igazán felemelni, ugyanis fárasztó dolog a lógatása. A női mivoltunk tehet arról, hogy vágyunk a kényeztetésre, hogy szükségünk van visszajelzésekre és önbizalomra. Arról, hogy a legtöbb negatív dolgot személyes kudarcként éljük meg. Pedig nem bennünk van a hiba, hanem a világban. Értékesek vagyunk és szerethetőek. Van közöttünk szép és csinos, van akinek a lénye elbűvölő, vannak okosak és vannak humorosak. Nem vagyunk egyformák, sőt tovább megyek, mindannyiunknak vannak hibáink is.
Ő mintha ugyanezt gondolta volna, mert arcán pár könnycsepp szaladt végig. Furamód az én arcom is vizes lett. Letöröltem, Ő is az övét. De én csak mondtam tovább a magamét:
- De ugyanez igaz a másik nemre is. Ők sem tökéletesek. És mégis, valahogy mindenki a tökéleteset keresi. Randizgatunk, keresgélünk, majd felállítunk egy ítéletet, hogy ez most éppen azért, a másik meg amazért nem felel meg. És ha valami véletlen folytán megfelelne, akkor meg mi nem kellünk. És ilyenkor jönnek az elanyátlanodott esték, a rágódások, hogy miért nem vagyok elég jó? Mit csináltam rosszul? Az önbizalmunkon újabb csorba esik és félünk nyitni a következő felé. Van, hogy elfogadjuk, most nem kellünk senkinek és megpróbálunk a gondolattal élni, van, hogy lázadunk és görcsösen próbálkozunk találni valakit, aki mellettünk marad. De ilyenkor sem leszünk boldogabbak, csak talán kevésbé magányosak.
A végén mind a ketten zokogtunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem sír, vörös szemében ott volt a kérdés, hogyan tovább? Én is pont erre gondoltam abban a pillanatban. Távoztamban még rámosolyogtam a tükörképemre, és megsimogattam.
- Nyugi! Minden megoldódik! Bármikor készen állunk arra, hogy megváltoztassuk az életünket, nem számít, hány évesek vagyunk. Csak hinnünk kell benne és megtenni az első lépést. A többi meg majd jön magától.