Mesél az Erdő

Őszi ruhát öltött a táj. Miközben a fák ezer színben pompázó lombkoronát viseltek és a talajra hullatták sokszínű levéltakarójukat, a lány szívében téli hideg honolt. Mélán és unottan rugdosta a faleveleket, lehorgasztott fejjel rótta a kilométereket. A szembejövők köszönését mintha meg sem hallotta volna, pedig az erdőben túrázók nyitottak és barátságosak a másikkal. Ő azonban a saját, bezárt világában tartózkodott, szinte teljesen kizárva a külvilágot. Menekülés volt ez, menekülés valami olyasmi elől, amit nem akart tudomásul venni. A fel-feltámadó szél levélesőt zúdított nyakába, hajába és a kopaszodó ágak láttán még inkább körülölte őt a szomorú magányosság. Kicsit odébb, egy tisztáson, ahol végre egyedül lehetett, leült egy fa tövébe és hirtelen ötlettől vezérelve mesélni kezdte a fáknak bánatát. Úgy érezte, most azonnal ki kell beszélnie magából, meg kell szabadulnia a lelkét nyomó tehertől. Kitörtek belőle a munkahelyi- és magánéleti gondjai, a csalódásai és fájdalmai. Miközben beszélt, hirtelen elcsendesedett minden. A fák, a madarak, az erdő összes állata hallgatta őt és figyelt rá. Amikor könnyekkel a szemében befejezte, egy, a lágy szellőben ringatódzó ág megsimogatta a vállát, mintha csak bátorította volna ezzel. Aztán egyszer csak nem tudni hogyan, meghallotta a fák beszélgetését. Tisztán értette, ahogy az öreg tölgy egy idős néniről mesél, akit a gyerekei és unokái elhanyagolnak, mert sokat dolgoznak, mert messze laknak és mert a sok más programba nem fér bele nekik a látogatás. Pedig a hölgy minden hétvégén süteményt süt, hogyha mégis véletlenül beesnek hozzá szerettei, ne álljon ott üres kézzel. Aztán ezeket a sütiket vasárnap délután rendszerint szépen becsomagolja, kihozza ide az erdőbe és szétosztja a túrázók és sétálók között, csak hogy ne kelljen kidobnia. Így jó ismerősként köszönti azt a házaspárt is, akik 30 éve tavasztól őszig minden hónapban kijönnek ahhoz a fához, amibe eljegyzésük napján belevésték nevük kezdőbetűit, és akik leülnek a fa alá, kibontanak egy üveg bort és csendesen hallgatva, egymás kezét fogva élvezik az erdő nyugalmát.

Ahogy hallgatta a fák meséit a kirándulókról, egyre inkább érezte, hogy oldódik benne a feszültség. Színes képet kapott a számháborúzó, a biológia-, technika órára levelet gyűjtögető kisiskolásokról; a kissé elvont, pityókás festőművészről, aki mindig hajnalban érkezik, hogy megörökítse az erdő egy különleges pillanatát, hogy azután inkább ledőlve a fűbe kialudja az éjszaka mámorát. Érdeklődve hallgatta a baráti társaságok szalonna sütéseiről; a gyógynövényeket, gombát kereső és gyűjtögető kirándulókról; az első csókokról, kézfogásokról szóló élménybeszámolókat. Elérzékenyült attól a kispapától, aki itt tudta meg, hogy érkezik a kis trónörökös, és ezért örömében feleségével a karjaiban körbetáncolta a fákat. Hallgatta a történeteket és megnyugodott. Egy idő után feltűnt neki, hogy a fák nem panaszkodnak. Nem esik szó az erdőben szemetelőkről, az illegális fakitermelőkről, az autóutak miatt kivágott erdőkről, az ágakat csak heccből letörő fiatalokról, a facsemetéket eltaposókról és a többi, emberhez köthető negatív dolgokról. Nem, a fák nem panaszkodtak, csak meséltek. Egymás szavába vágva, vidáman és felszabadultan.

Amikor a lány végre elmosolyodott és könnyebbnek érezte magát, búcsút intett az öreg tölgynek és társainak, s tovább indult. Jó darabig még hallotta a fák susogását, és tudta, ha bármi problémája van, csak ki kell jönnie az erdőbe sétálni egyet, mert ott az erdőben, a fák varázslatos szépségéből áradó nyugalom és békesség feltölti az embert.