Haggyá' má' békibe!

Ahogy felszállt a buszra a következő megállóban, egyből kiszúrtam. Magas volt, feltűnő jelenség és szinte vonzotta a tekinteteket. Bár érdeklődő szemmel az utasokat figyelte, rajtam csak átfutott a pillantása. Valami fura idegességet éreztem a gyomromban, a tenyerem izzadását a melegnek tudtam be. Kibámultam az ablakon, próbáltam a kinti forgalomra, házakra, fákra figyelni, de a pillantásom vissza-vissza kúszott felé.  Szorosabban markoltam az ölemben lévő táskám, mintha csak tőle vártam volna megnyugvást. Akkor azonban rám nézett és elindult felém. Zavarba jöttem, mit fogok mondani neki, ha megszólít? Agyam lázasan járt, de nem talált megfelelő választ. Már csak pár lépésre volt tőlem, szemem az övébe mélyedt...és hirtelen ott állt előttem, mosolyogva, lazán, mégis határozottan. Azt hiszem ekkor már ő is sejtette azt, amit én a felszállása pillanatában tudtam…

...hogy a másik táskámban maradt a bérletem. Nem tehettem mást, elővettem az egyetlen nálam lévő fegyvert, amivel még talán le- (meg) győzhettem. Mosolyogtam.

A fegyverem azon a  reggelen csütörtököt mondott. Mehettem az Akácfa utcába.:D

Az alábbi dalt neki küldöm, szeretettel:)