Jég Velünk!
10 napja követem lélegzetvisszafojtva a magyar hokis fiúk szereplését a szentpétervári VB-n. 10 nap alatt 7 iszonyú kemény mérkőzés és 10 nap országimázs.
Általában egy országról a külföldiek szemében kialakult képet, egyfajta sztereotípiát szoktak „imázsként,” képként vagy arculatként érteni az országimázs kifejezés alatt. Milyen képet láttak ez idő alatt a külföldiek a helyszínen és sok millióan a képernyők előtt? Hogy van ott egy icipici ország, hatalmas szurkolótáborral és csupaszív, óriásit küzdő játékosokkal. A tévéközvetítésen keresztül is tisztán hallható és látható volt, hogy a magyar hokisok szinte hazai pályán versenyeztek, a csarnokot betöltötte a fáradhatatlan szurkolók éneklése, dobolása. Ezekben a napokban jó volt magyarnak lenni.
Kép: MTI/EPA/Anatolij Malcev
Azt gondolom, ebben a pár napban rengeteg szimpatizánst szereztek a fiaink. Itthon és külföldön egyaránt. Mert az már köztudott, hogy a kanadaiak, a svédek a csodájára jártak a magyar csapatnak és a szurkolóknak, de internetes fórumokat olvasgatva nagyon sokan Finnországból, Csehországból, Szlovákiából is gratuláltak és szurkoltak nekünk. És ez fantasztikus dolog.
Egy kicsit mi voltunk most a „jamaikai bobcsapat”. Lelkesek, szerethető fura figurák. Csakhogy mi nem csupán részt venni akartunk ezen a VB-n, hanem megmutatni, hogy nem véletlenül kerültünk oda. És a fiúk minden mérkőzésen bebizonyították, hogy van keresni valónk a legjobbak között. Rengeteget kell még fejlődnünk, de nagyon jó úton járunk. Tudtuk, hogy nem lesz sok esélyünk a világ legjobb játékosai között, de nem engedtük, hogy boxzsákként tekintsenek ránk. A torna előtt sokan borítékolták, hogy mi leszünk a csoport leggyengébb láncszeme és átgázolnak rajtunk a klasszisok. Ha csak az eredményeket nézzük, még igazuk is lehetne. 7 mérkőzésből 6 vereség és egy győzelem. Azonban a franciák elleni gyengébb teljesítményünket leszámítva többször is csodálatos játékkal, állandó törhetetlen lelkesedéssel, a soha fel nem adással hódították meg a szíveket. Kicsiket és nagyokat egyaránt.
A szurkolók pedig meghálálták és értékelték ezt a fajta elszántságot, a csapattal együtt minden percét kiélvezték az "A" csoport légkörének. És amit honfitársaink a lelátón csináltak, arra nehéz szavakat találni. Sportszerűen, egy percig sem pihenve buzdították a fiúkat, űzték, hajtották őket előre. Tisztelték az ellenfél csapatát, szurkolótáborát, nem velük voltak elfoglalva, hanem a sajátjaikkal. Nem hallottunk tőlük fújolást, nem ócsároltak senkit, egyszerűen szurkoltak, énekeltek és elérték, hogy a fél világ rajtuk keresztül is megismerje és felfedezze magának a magyarokat. A szurkolói faluban barátságok születtek, együtt sörözött, ugrált, vonatozott a finn, az orosz és a magyar drukker. A tömött lelátókon vidáman ugráló honfitársaink képe bejárta a fél világot, a Himnuszunkra pedig soha ennyien nem voltak kíváncsiak, mint most a pár nap alatt.
Kép: icehockey.hu
Sajnos a várva várt csoda, a bentmaradás végül nem sikerült. Kiestünk. Egy valami azonban biztos. Hamarosan visszatérünk és ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk - a világ legjobb szurkolótáborával együtt. Vissza kell térnünk, mert ott a helyünk. Bebizonyítottuk.
(kép: Magyar Lelátó)