Honvédsors a Don-kanyarban 3. rész

A szovjet hadsereg 1943. január 12-én indította meg a támadást−30°C fokos hidegben, erős harckocsi-támogatással az arcvonal északi részén. A védelem azonban meglepetésszerűen összeomlott, az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák pedig rendezetlen tömegben menekültek. Volt, ahol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra, aminek hatására sok, elkeseredett harcoló honvéd dobta el fegyverét és csatlakozott a visszavonulókhoz. Ekkorra már a szovjetek mélyen bevonultak a vonalak mögé, ahol a fegyverrel ellenállókat megsemmisítették, az ellen nem állókat lefegyverezték. A lefegyverzetteket azonban nem bántották, tovább engedték, mint ahogy a fegyverteleneket sem. Ezt látva még többen dobták el inkább fegyvereiket és vánszorogtak a nagy télben hazafelé.

„Mikor körülkerítettek és foglyok lettünk, akkor láttuk, hogy egy tiszt sincs közöttünk. Elszedték a fegyvereinket az oroszok és tovább nem is igen törődtek velünk. Egy páran kihasználtuk az alkalmat, és megszöktünk. Egész el voltunk szánva a halálra is. Mert könnyen utánunk lőhettek volna. Hál’isten, ez nem történt meg. Nem sokkal később utolértük a mi oszlopunkat. Ennyiből állt három órai orosz fogságunk.” (naplóbejegyzés)

A felbomlott alakulatok egyaránt tartottak a szovjet légitámadásoktól, saját tisztjeiktől és a tábori csendőrségektől, ezért úttalan utakon jártak, sokszor összecsapva a jobban felszerelt és rendezettebb német csapatokkal, akik többnyire elszedték a magyar honvédek felszerelését és nem engedték meg nekik, hogy ugyan abban a faluban szálljanak meg éjszakára. A rettenetesen hideg éjszakák alatt így a legyengült, lerongyolódott katonák ezrei fagytak halálra, a többiek pedig a hazatérés reményében nyugat felé vánszorogtak.  A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. (forrás: wikipedia)

„Kaptunk enni. Azt mondták hogy 4 napra, de egy napra sem volt elég. De ez is jó volt. Most már valahogy összevergődtünk és hátrairányítottak 200 km-re egy nagyobb városba, Szumiba. Ma pihentünk, holnap 30 km-t kell megtenni. Ennivaló nélkül. Bizony ez nagy teljesítmény, meg a nagy hideg a ráadás. Édesanyukám és Ernőkém! Most már 25. napja nem kapunk levelet, viszont mi sem írhatunk.  Nincs posta…faluról falura vándorolunk, mint a koldusok. Nagy „dicsőség” ez. A németek minden ennivalót összeszednek. Nekünk csak a répa maradt, azt is csak nehezen tudjuk megkeresni. Ez az igaz, nem pedig az, amit a rádió bemond. Most aztán kezdődik a szenvedés. Vannak itt sebesültek, lefagyott lábúak, betegek százával. Egy egész nyomortanya. Hála a jó istennek, énnekem a fáradtságon kívül semmi bajom sincs. …” (napló, február 4.)

 „Hajtott a gyomrunk, mindig azt reméltük, hogy a másik faluban lesz valami ennivaló. De bizony éppen, hogy éhen nem haltunk, már az út szélén fekvő lovakat kezdtük darabolni, majdnem nyersen ettük, olyan éhesek voltunk. „ (napló, február 6.)

„..Mindenem oda van, de egy géppisztolyom van, azt el nem hagyom. Egy lépésre se. Én szereztem egy reggelen. Partizánok támadtak ránk. Sikeres gránátdobással ártatlanná tettem, rárohantam, lefegyvereztük őket. Azóta van fegyverem és védem magam, de itt a legnagyobb ellenség a hideg és a végtelen hómező.” (napló, február 8.)

„…Most már Ukrajnában vagyunk. Egy kicsit jobb népek ezek, ennivaló is volna, de a németek itt is összeszedték.” (napló, február 10.)

„ Vonaton megyünk. Itt már kaptunk rendesen enni, pihenhettem is egy kicsit. Már volt két darab haza kenyerem, amit nem ettem már négy hónapja. Nem tudom meddig fog tartani ez a jólét, annyi biztos, hogy a nagyobb veszélyből már kikerültem. Úgy hallom, hogy Kijev felé megyünk, ami még 350 km. … találkoztam szabadságra menő katonákkal és azokkal elküldtem 2 lapot neked, aminek biztos megörültél. Tudod, hogy élek, nem pusztultam el abban a szörnyű pokolban. …elgondolom, te mit gondoltál, mikor vártad a postát, de hiába." (napló, február 11.)

"Drága Anyucim. Ma éppen egy hete, hogy Kievben vagyok. Már kétszer voltam fürdőbe és most már megszabadultaam  attól a rengeteg tetűtől...Drága életem, anyucim. ugye azért hiányzok neked? sokszor gondolok rád, álmomban együtt vagyok veled. Bizony jól esik ez a kis álom. Egész nap csak az évtizedes koszt, piszkot látja az ember, el megy mindentől az étvágya. Ez a nép a civilizációtól elzárt, barbár tudatlan. répát, káposztát meg (kartoskát) krumplit esznek, ez nem mai dolog. Itten évtizedes főző edényük…(itt egy rajz van a fazékról)…, evőkanaluk fából van, szóval nagyobb része állat módra él. 6 gyerek az átlagos családi létszám,ágyuk az nincs, rongyok közt szalmán alusznak és a tetű csak úgy hemzseg rajtuk. Mi pedig köztük laktunk, gondolhatod a sorsunkat. Ha ez sokáig tartott volna akkor elszáradtunk volna. Enni alig kaptunk és a tetűk ettek bennünket. Szóval rühösek voltunk, na de abba hagyom, elég ebből ennyi…" /Tábori lap 1943.02.20./

"…ha újból vissza kellene menni a frontra, bizony végzetessé válna, mert ezt még egyszer átélni, átszenvedni kész halál, ezért imádkozzatok értem és mindenkiért, mert aki itt van, az a halál torkában van…" /Tábori lap 1943.02.21./

"…ne írjál, mert nem biztos, hogy megkapjuk…" /Tábori lap 1943.02.22./

"…Azt is megemlítem, hogy még az idén zsoldot egy fillért sem kaptam. …kártyán nyertem már néhány márkát, és ha egy mód van rá hazaküldöm, mert különben itt semmit sem ér…" (napló, február 23.)

" …Drága Erzsikém, Ernőkém, most beteg vagyok, egy kis mellhártyagyulladás. Ugye ezt nem írhatom meg nektek, mert úgyse ment volna el. Tudod anyukám, hogy hiányzol nekem. Nincs olyan idő, hogy ne gondolnék rátok. És most úgy élünk, mint a rabok." (napló, február 24.)

" Ma reggel tovább kell menni. Jött a parancs. De mivel, hogy beteg vagyok, egy páran itt maradtunk. Azt mondták, hogy minket vonaton utánuk visznek." (napló, február 28.)

"Minket megint itthagytak. Már csak teát kapunk ebédre, éppenhogy  meleg kerül a gyomrunkba. Siralmas a helyzetünk, anyukám. Nem tudom, hogy mi lesz velem, de igazán beteg lettem. Itt az orvos csak ránéz a betegre, és kész. " (napló, március 1.)

"Már nem tudnak mást tenni velünk, mint, hogy hideg helyiségbe tettek aludni, és azt mondták, addig amig meg nem gyógyulunk, ott maradunk." (napló, március 2.)

"Jelentkeztünk, hogy megyünk betegen is. Inkább, mint hogy ott maradjunk. Igy aztán elindultunk gyalog az orosz hóviharban. Egy métert nem láttunk előre. Este odaértünk, átfagyva, fáradtan, betegen." (napló, március 3.)

" Vonatra ültünk. Elhagytuk Kijevet és jövünk hazafelé." (napló, március 11.)

"Sajnos rútul becsaptak minket. Nem sokkal később megállt a vonat Kosterinben és ki kellett szállni. Gyalog mentünk teljesen keletnek. Bizony itt még hideg van. Ovrucsban vagyunk. Itt újból összegyűjtenek és ez beletelik még egy hónapba." (napló, március 13.)

"Innen is elmentünk egy másik faluba. Itt aztán várt már az eredeti századunk. Sokan hiányoznak még, de akik meghaltak, azokat sajnos hiába várjuk." (napló, március 17.)

"Reggel megkerestem Kovácsot. Ő mondta, hogy van egy csomó levelem. És így egyszerre kaptam meg az összes lapjaidat, aminek nagyon örülök. Olvasgatom őket." (napló, március 18.)

"Tisztálkodunk, rendbeszedtük mindenünket, mert valami szemle lesz itt. Semmi jót nem tudunk. Hogy mikor megyünk haza, nem tudjuk." (napló, március 21.)

"…egy faluban vagyok, 600 km-re tőletek. Anyukám, ha hazamegyek kis otthonunkba másképp lesz minden ugye? Te nem is hiszed talán, mit szenvedtem én akkor, mikor nem kaptál tőlem levelet. Rátok gondoltam és ez tartotta bennem az erőt és jöttem hóviharban, 45 fokos hidegben, uttalan utakon , melyen már annyi sok magyar honvéd már elpusztult. Tudtam, hogy ti vártok engem és hallottam, amint mondjátok apukám Ernőkém gyere-gyere haza!" /Tábori lap 1943.03.29./

" Semmi jel sincs, hogy talán hazamennénk és ebbe beletörődni soha nem tudunk." (napló, április 3.)

" Mint rendesen, portyázni járunk. Nem valami jó szórakozás, de muszáj. Falukat égetünk és pusztítjuk a partizánokat. Ez így megy nap nap után." (napló, április 4.)

"Végre mintegy nyolc-tíz ezren együtt átfésültük az erdőt. És ekkor ígérték, hogy rövidesen hazamegyünk. Virágvasárnap lett vége a harcnak, attól kezdve mindennap vártuk az indulást. Már húsvét is elmúlt, de még mindig csak várunk. Most már nem hiába." (napló, április 16.)

"Hála Isten jól vagyok, anyukám  4 db levelet kaptam eddig, amibe keksz volt. már előbb is lehetett volna." (Tábori lap április 24.)

"Elindultunk reggel 9 órakor." (napló, április 28.)

"Reggelre a magyar határra értünk. Most 12 óra van. Ebédelünk és talán négy órakor indulunk Újból Magyarországon leszünk. Most úgy érezzük, hogy …." (itt ér véget a napló április 30-án)

A hadseregparancsnokság a működését 1943. április 30-án beszüntette. A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, azonban 100-120 ezer ember soha nem térhetett haza szeretteihez....