Honvédsors a Don-kanyarban 1. rész
Amikor először csöppentem bele a HM Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztállyal kötött megállapodás szerinti hadisír kutatásba és dokumentálásba, még nem sejtettem, hogy mekkora hatással lesz majd rám az eltelt időszak. Számtalan településen járva, megannyi magyar, német, orosz hadisírt kutatva egyre inkább érdeklődve olvastam a 70-100 évvel ezelőtti Világháborúk történéseit, visszaemlékezéseit. Nagyon jó érzést volt a pici falvakban szépen gondozott, karbantartott sírokra lelni, legyen az orosz vagy éppen magyar katona, ismert vagy ismeretlen hősi halott nyugvóhelye. Rengeteg kaland, megható és vidám pillanat jellemezte ezeket a „kirándulásokat”, de ez a bejegyzés most nem ezekről fog szólni, hanem egy több, mint 70 éve történt levelezésbe enged majd betekintést. Megelevenedik benne egy fiatal magyar családapa sorsa és érzései, aki távol családjától a Don-kanyarba lett vezényelve és aki ott a messzeségben egyszerre küzdött az általa csak muszkának hívott ellenséggel és a szörnyűséges időjárással.
Don-kanyar. A magyar hadtörténelem egyik fekete foltja, ahol megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül katonák ezrei haltak meg a -40 fokos orosz télben. 1942. április 17-én kezdődött meg a katonák keleti frontra szállítása, és a teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-re fejeződött be. A több, mint 200.000 fős hadsereg már ekkor hatalmas nagy veszteségekkel bírt. Az ott harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén új egységek kiküldését határozta el. A felváltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. (Forrás: wikipedia) Ebben az egységben menetelt Zóka Ernő honvéd is, aki naponta írt a feleségének – ha volt rá lehetősége – tábori lapot, levelet valamint naplót vezetett a háború borzalmairól. Mivel a tábori lapokat szigorúan cenzúrázták, a naplóba írta azokat az információkat, amiket fontosnak tartott megemlíteni. Ezt a naplót később, a frontról visszatérve a kabátzsebébe varrva sikerült szerencsésen haza juttatnia.
És hogy hogyan kerültek hozzám ezek a megsárgult lapok? A szomszédban lakó idős házaspár férfi tagja, Zóka Ernő bocsátotta rendelkezésemre féltve őrzött családi leveleit, amit a szülei váltottak egymás között 70 évvel ezelőtt. Ernő bácsi (a levelekben Totyika) 5 évesen látta utoljára azonos nevű édesapját, de a mai napig olyan szeretettel beszél róla, mintha csak tegnap lett volna, hogy elbúcsúztak tőle. Ahogy átolvastam a több száz tábori lapot és levelet, szépen lassan kirajzolódott előttem egy család története és a háború valódi borzalmai. S bár Zóka Ernő honvéd a Don-kanyarból még visszatért, egy hamis paranccsal pár napra haza is tudott látogatni szeretteihez, később sajnos ismeretlen helyen és időben eltűnt/elesett. 1945-ben a Vöröskereszt holttá nyilvánította, és sírhely híján a családnak nem maradt más, mint minden évben kimenni a Hősök terén lévő ismeretlen katona sírjához, és ott elhelyezni egy virágot, gyertyát, tisztelegve a hazájáért életét adó hős édesapa, nagypapa emlékének.
A következő bejegyzésekben részleteket fogok bemutatni a tábori lapok írásaiból, a féltve őrzött naplóból, ami a családnak szóló vallomások gyűjteménye és egy honvédsors keserű dokumentuma.
zsokamoka.webnode.hu/news/honvedsors-a-don-kanyarban-2-resz/