Egy esős vasárnap délután...

Országos Hadisír felmérés és kutatás keretében Nógrád megyébe utaztunk, hogy megadott településeken hadisírokat és emlékhelyeket dokumentáljunk. Mivel Hollókőre már régóta szerettem volna eljutni, nem hezitáltam, melyik megyét válasszam feladatként. Szerencsére a környékén is akadt jó pár kis falu, melyek rajta voltak a listán, így egy röpke 400 km-es kört sikerült betervezni útvonalként.

Vasárnap reggel, szakadó esőben indultunk útnak az első célállomás, Szurdokpüspöki felé. A falu a Mátra és a Cserhát hegység dombokká szelídülő lankái közötti völgyben, a szurdok bejáratánál terül el.  A feladatot hamar letudtuk és a községet hátrahagyva mintha az ég is megsajnált volna bennünket, elzárta a fenti csapokat és némi napfényt átengedve tette kellemesebbé az utazásunkat. Meg sem álltunk Kisbárkányig, a kis zsáktelepülésig, ahonnan az út csak az erdő felé vezet tovább. A szinte érintetlen természeti környezet a temető bejáratától a völgyre visszanézve volt leginkább szembetűnő. Csodálatos látvány, hihetetlen nyugalom és madárdal…és persze a feladat, egy orosz tömegsír lefényképezése.

Utunkat folytatva néha mi is csak pislogtunk, mint az a bizonyos rimóci nyúl. Az élő faluk, a virágzó kertek, termőföldek látványa, a helyiek vendégszeretete és segítőkészsége feledtette a borongós, néha kissé túl nedves időjárást. A rimóci temetőben aztán egy idős helyi bácsinak mi is feltettük a kérdést, azaz, hogy „Pislog-e még a rimóci nyúl?”. Az öreg előbb jót nevetett, majd a kiskorúakra tekintettel megsúgta a csattanós választ, amit erre a csipkelődésre felelni szoktak.  

Pár éve a szájhagyományra alapozva a községtábla alá került egy répát tartó nyúl.

Pár száz éve történhetett egy farkasordító, hideg télen az esemény, amelyre az emberek a mai napig is emlékeznek. Ezen a télen annyi hó hullott, hogy már a kis házak tornácáig ért. Ekkor az emberek utakat kezdtek lapátolni a nagy hóban, hogy el tudják végezni mindennapi dolgaikat. Már azt hitték, ettől rosszabb nem jöhet, de a hó egyre csak hullott szakadatlan, és kezdte elérni a zsúpfedeles házak tetejét, amiket folyamatosan takarítani kellett, nehogy beszakadjanak. Amikor aztán a hóesés elállt, olyan hideg lett, hogy az már szinte csontig hatolt. Emberre és állatra egyaránt sanyarú idő köszöntött. Az erdei vadak sem találtak élelmet, ezért bemerészkedtek a házakhoz, és kezdték megdézsmálni a nyáron nagy gonddal összegyűjtött takarmányt. A családoknak fogyni kezdett a napi betevő falatjuk, csakúgy, mint a tűzifájuk, de az erdőbe nem tudtak, és nem is mertek kimenni a hatalmas hó miatt. Az egyik derült, hideg éjjelen, mikor csak a Hold és a csillagok fénye ragyogta be a fehér tájat, az állatok ismét a falu felé vették útjukat. Egy nagy, barna mezei nyúl elemózsiát remélve, az egyik házikó tetejére ugrott a nagy hókupacról. Hirtelen a nyuszika alatt a már elázott zsúptető beszakadt, és pár pillanat múlva a padláson találta magát. Itt sem lelt egyebet, csak a füstlyukat. Bele is mászott az istenadta, és hamarosan egy tompa puffanással megérkezett a kemencébe, amelyben – szerencséjére – a tűz már kialudt. De azért még langyosak voltak a falai, így a jó időben ő sem békétlenkedett, és nemsokára el is nyomta az álom. Reggel, az első kakaskukorékolással egyszerre ébredt a gazdasszony is. Elimádkozott egy rövid kis zsolozsmát, majd felkelt az ágyból, és a kemencéhez sietett begyújtani, hogy mire a gyermekek ébrednek, legalább sült krumpli legyen az asztalon. De mekkora meglepetés érte, mikor kinyitotta annak ajtaját, s belülről két ijedt, pislákoló szempár meredt rá! Az asszony felsikoltott ijedtében, majd a férjéhez szaladt, aki még mindig az ágyban feküdt, s csak felesége kiabálására riadt fel.

- Keljen föl kend, Jano! – mondta az asszony – Mer’ valaki van a kemencébe’.

- Hát hogyne lenne, Örzse. – bólogatott az ember, de azért ő is bekukkantott a sötétbe. A nyúl még akkor is csak pislogott a világosság felé.

- A kutyafáját! – vakarta meg a férj a fejét – Oszt’ tényleg van benn valami…

Ő, már nem mert senkinek szólni - nehogy még gyávának tartsák -, hanem óvatosan benyúlt, és fülénél fogva előhúzta a rémült nyulat. Bár nem tudták, honnét került oda, de nagyon örültek neki, s jó ebédet készítettek belőle. A kis faluban és környékén hamar híre ment az égből pottyant nyúlnak, s azóta szokássá vált, hogy megkérdezik a rimóciakat:

 ,,Pislog-e még a rimóci nyúl?”  /Barna Krisztina/

Nógrádsipekre érve elállt az eső, így a gyerekeket a parkban hagyva egy játszótéren, temetőjáratra indultunk orosz tömegsírokat megtalálni. S bár pontosan meg volt határozva, hogy melyik parcella, hányadik sorában találjuk őket, most is csak némi segítséggel jutottunk a feladat végére. Hiába, a vidéki temetőkben nincs feliratozva a parcellaszám :)

Az emlékművek levadászása ehhez képest gyerekjátéknak tűnt sokszor, főleg hogy ezeket többnyire a falu fő útján helyezik el. Persze vakságunkon néha ez sem segített. Előfordult, hogy simán elmentünk mellette :D

Sipek után végre Hollókő következett. A Magyarországon egyedülálló Világörökségi kis falu még így, esős időben is eleven kis múzeumra hasonlított. Az ófalu szívében álló, zsindelytetős katolikus templom, a jellegzetes fehérre meszelt, tornácos, kontyolt palóc parasztházak, kézműves műhelyek éppúgy belopták magukat szívünkbe, mint a muskátlis étteremben egy japán turistacsoportnak folklórműsort biztosító, népviseletben pompázó, 80 éves Piroska néni. Ebédnél természetesen belekóstoltunk a hamisítatlan palóc ízekbe is, így nem maradhatott ki a valódi palócgulyás sem, persze a mi modern gyermekeink maradtak a jól bevált rántott szeletnél...

Körtemuzsika, egyenesen a fazekasházból.

Sajnos a hátralévő 3 település nem engedett túl sok lazsálást, így a vár most kimaradt, bár esőben nem is vágytunk annyira felmászni. A bokori temetőt aztán hiába kerestük, pedig a község Nógrád megye legkisebb települései közé tartozik. Szerencsére kaptunk segítséget egy helyi, „önkéntes idegenvezető” személyében, aki a szakadó eső ellenére is vállalta, hogy elkísér bennünket, sőt mint kiderült, a temető egyetlen hadisírját is ő gondozza. A fák mögött megbúvó területet magunktól talán sosem találtuk volna meg. Egyébként is, az egész útra jellemző volt, hogy ha egy sírt vagy emlékhelyet nem találtunk meg elsőre, segítséget kérhettünk bátran, mert kivétel nélkül megkaptuk. Aztán persze olyan is volt, hogy ez is kevés volt a sikerhez. Bujákon pld hiába kerestük a megadott szovjet tömegsírokat, a gaz úgy benőtte, hogy esélyünk sem volt lefényképezni. De nem lehetett minden tökéletes :)

Utolsó állomásunkat, Erdőkürtöt is elhagyva hazafelé vettük az irányt. 375 km-t, gyönyörű tájakat és palócföld varázsát hagytuk magunk mögött. De élveztük minden pillanatát, eső ide, eső oda.

Folyt.köv.