Charlie, avagy majom a családban.

Charlie egy gyönyörű plüss kismajom volt, aki alig, hogy kikerült a készítők keze alól, egy játékbolt kirakatában szemlélte a világot. Csodálta a gyorsan elrobogó autókat, elnézte a sietősen lépkedő embereket és titokban arra vágyott, hogy egyszer ő is végigsétálhasson az utcán. Egy nap teljesült az álma. Valaki megvásárolta és elvitte őt egy 10. kerületi panellakásba. Az úton Charlie nem győzte kapkodni a fejét, annyi csodálatos dolgot látott. A lakásban azonban betették őt egy üres kiságyba. Napokig csak ült ott és unatkozott, mert itt nem látott ki az ablakon, a szobában pedig csak pár apró gyerekjáték volt az üres ágyon kívül. Miért hozhattak ide? - tépelődött.

Ám egy délután új kis jövevény érkezett a szobába, közvetlen mellé az ágyba. Apró volt, finom baba illattal, pihe-puha hajszálakkal. Azonban az új ágylakó – akit, mint később kiderült Attilának hívtak - nem foglalkozott Charlieval. Ha éppen nem aludt, akkor torka szakadtából üvöltött, vagy Anya ölében tömte a buksiját. Charliet az elején szörnyen idegesítette, de nem volt mit tenni, így hát csendben ült az ágy sarkában és szemlélődött. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, egyre inkább megkedvelte ezt a kis bőgőmasinát, aki egyre több időt töltött fent, mocorgott, forgolódott, és aki egy szép napon összetalálkozott az ágyban a kismajommal. Ahogy kezük összeért, Charliet különös melegség öntötte el, és tudta, hogy abban a pillanatban egy igaz barátság vette kezdetét. A napok most már vidáman és eseménydúsan teltek. S bár a kis bőgőmasina előszeretettel rágcsálta testrészeit, a kismajom még azt is megbocsátotta neki, hogy ilyenkor csupa nyál lett mindenütt. Mondjuk azt annyira nem szerette, amikor Anya kimosta őt emiatt, de végül is azt a közel 1 óra úszást-forgást, centrifugálást Attiláért mindig elviselte.
Elválaszthatatlanok lettek. Charlie elkísérte kis barátját az oltásokra, ha beteg volt, az ágya mellett virrasztott miközben mesélt neki. Együtt jártak a játszótérre, kirándulni, nyaralni, strandra, szinte mindenhová. A bölcsödét és az óvodát mind a ketten nagyon szerették. Egész nap játszottak a többi gyerekkel és a játékokkal, majd ebéd után édesen összebújva aludtak.
Egyszer aztán megtörtént, hogy Charlie véletlen otthon maradt a nagy reggeli rohanás közepette, és Ati egyedül ment oviba. A kismajom bánatosan nézte a bejárati ajtót - a földön ülve, ahová a kisgazdi letette a cipőhúzás idejére – és várta, hogy Ati után vigyék. Csakhogy az ajtó zárva maradt, egészen délutánig. Charlie egyre bánatosabb lett, míg végre Ati megérkezett és hangos kacagással felkapta a majmot. Össze-vissza ölelgette és megígérte neki, soha többé nem hagyja otthon.

Amikor Ati iskolás lett és első napjára indult - tele félelemmel -, Charlie elkísérte oda is őt. Bátorította a gazdát, pedig a suliba érve rögtön rájött, hogy itt bizony nem játékkal telik az idő. Pár nap múlva már nem mehetett az iskolába, otthon ülve kellett várnia, hogy hazaérkezzen. Ezek a találkozások mindig nagy vidámsággal jártak, de egyre többször előfordult, hogy Charlie hiába várta epekedve a kisfiút, ő hazaérve csak ledobta a táskáját és lement a játszótérre. Egyedül. Ott hagyva a kismajmot a többi plüss állat között. Ilyenkor elszomorodott ugyan, de az esti együttalvások kárpótolták mindenért. Esténként ott várta őt az ágyon ülve. Egy nap azonban Ati nem szorította magához, hanem kiültette az ágy szélére. És attól a naptól kezdve Charlie csak nézte, ahogy kispajtása elmegy reggel és hazajön délután, ahogy lefekszik este és elalszik. Nélküle. Nem értette a dolgot, hiszen nem csinált ő semmi rosszat., mégis nélkülözve lett.
Teltek az évek, Charlie szépen lassan megbarátkozott a gondolattal, hogy Ati elfelejtette őt, de nem szűnt meg soha egy percre sem szeretni kisgazdáját. Időközben Ati új, galériás ágyat kapott, ahol előkelő helye volt, közvetlen a párna mellett. Így legalább hallhatta a szuszogását, és néha, mikor a fiú álmában fészkelődött vagy nyújtózkodott, előfordult, hogy hozzáért. Ilyenkor mindig újra az a melegség öntötte el, amit az első érintésnél érzett. Már 10 éve követte nyomon napról napra Attila fejlődését, huncutságait, bánatait és úgy egyáltalán az életét. Barna szőrméje már itt-ott megkopott, az orrcérnája foltozott lett és lábai is kissé megviselődtek, de ha Ati időnként kézbe vette, még mindig azt a gyönyörű, bájos kismajmot látta benne, mint amilyen 10 évvel ezelőtt is volt. És egy nap megtörtént a csoda, Ati – aki nem tudott elaludni valamiért – magához húzta éjjel és átölelte. Aznap együtt aludtak reggelig, mint ahogy azóta is minden nap, mert az igazi barát - még ha nincs is mindig, minden percben veled - ott van, amikor igazán szükséged van rá.